Nagyjából húszéves voltam, amikor egy londoni karácsonyi kirándulás során beleszerettem Nigella főzőműsorába, aminek az lett az eredménye, hogy ha ő volt a tévében, nem voltam halandó elhagyni a szállodaszobát.

Sem a kivilágított kirakatok, sem a musicalek, sem a partik nem nyűgöztek le annyira, mint Nigella csodálatos mesterművei. Imádtam, ahogy már-már perverz élvezettel tunkolja ki az utolsó csepp mártást a tányérból, odavoltam érte, hogy olyan szavakat használ, mint “rich and luscious”, ”smooth and fudgy”, és “gorgeous gleaming”, és szenvedélyesen imádtam érte, hogy minden fogás elkészítése közben megiszik egy üveg bort. Vagy kettőt.

Ilyenkor, karácsony környékén újra eszembe ötlenek a legcsodálatosabb receptek, amelyeket neki köszönhetően tanultam meg elkészíteni, és bár négy éve vegán vagyok, bármelyik klasszikus Nigella-féle fogást lazán kristófosítom. Ez az elképesztően gazdag, bűnös, dekadens élvezetre csábító édesség is az ő kreálmánya eredetileg – ám hogy ne érezd úgy, hogy ha eszel belőle egy szelelet szilveszterig már egy gombostűnyi ételt sem tudsz lenyelni, itt-ott karcsúsítottam rajta egy kicsit.

Sokan azt hiszik, hogy ebben a világban nincsenek igazi csodák, és varázsolni sem tud az ember fia-lánya. Hát nekem erre egy kétszavas válaszom van: csokoládé szuflé!

Csoki szuflét készíteni olyan, mint megdörzsölni Aladdin lámpását, és életre kelteni a világ leghatalmasabb dzsinijét – ezzel a desszerttel ugyanis bármit el tudsz érni, amit csak akarsz. Mondhatod az öcsédnek, hogy „ha megírod a házit, csinálok csoki szuflét”, és olyan csendben lesz egy órán át, mint egy egy csiga. Utasíthatod a pasidat, hogy nézze meg veled a New Girl legújabb epizódját, és ha végigüli, elkészíted álmai desszertjét – mukkanni sem fog. Ám a legfőbb varázsereje mégiscsak az, hogy amikor úgy érzed, az élet sivár és lapos, a tél pedig hideg és szürke, ezzel a fogással bármikor visszahozhatod az életkedvedet.

Pizzát sütni és pizzát rendelni nagyjából olyan távol áll egymástól, mint elolvasni a Rómeó és Júliát, vagy megnézni a Leonardo DiCapriós, hollywoodi feldolgozást.

Ennek a változatnak az elkészítésében ráadásul a pizzát alantas, hizlaló fogássá alacsonyító bűntársak nem vesznek részt: nincs benne sem zsíros hús, sem nehéz sajt, és a tészta vastagsága sem vetekszik a Harry Potter hetedik kötetének gerincével. Ha pedig most arra hivatkozva kapnál a postaládádba gyömöszölt szórólap után, hogy „kinek van ideje erre", elárulom: ez a pizza - ellentétben a hagyományos változattal – élesztő helyett sütőporral készül, így nincs szüksége kelési időre. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarabb lesz gőzölgő, frissen sült házi pizza az asztalodon, mintha a netpincérről rendelnél. Az illat pedig... hmmm!

A kenyérrel az a baj, hogy iszonyú finom! Kenyeret enni majdnem olyan élvezet, mint szerelmeskedni, vagy aludni – csak ezeknél sokkal, de sokkal bűnösebb elfoglaltság. Szerencsére rátaláltam egy olyan receptre, ami igazi kivétel, mert ez a kenyérféle egyáltalán nem hízlal!

Nem elég, hogy teljeskiőrlésű lisztből van, de vitamindús cukkini is van benne, és szárított pari is, ami történetesen telis-tele van vassal és magnéziummal, cinkkel és kálciummal. Ja, és röpke fél óra alatt elkészül. Mi hajnali négykor szoktunk nekiállni, mert ilyenkor már nem kései vacsinak, hanem korai reggelinek tetszik, és ezzel végleg kicselezzük a bűntudatot...

Kisfiúként mindig felháborodtam, akárhányszor megpillantottam az amerikai filmekben a„pancake”-et. Tudtam hogy itt, Csillaghegyen, ahol Ilonka néni zserbót süt, Erzsi néni „sima magyar” palacsintát, az anyukám meg jó esetben dinnyét szeletel, semmi esélyem megkóstolni ezeket a pihe-puha, aranybarnára sült, édes párnácskákat.

Aztán ahogy nőddögéltem, és felfedeztem, hogy van egy internet nevű cucc, ami minden kérdésre választ ad, felelevenítettem gyermekkori kíváncsiságomat, és kutatni kezdtem. A gond csak az volt, hogy mire megsüthettem volna a magam pancake-jét, már nullás méret mániámmal nem volt összeegyeztethető a recept: fehér liszt, sok-sok cukor, miegymás... így ismét várnom kellett. Négy évvel ezelőtt pedig vegán lettem, és tudván, hogy vélhetően egyetlen pancake recept se kedvez a „se tej, se tojás” elvárásnak, örökre lemondtam róla. Egy újabb gyermekkori álom foszlott semmivé... majdnem! Egyik reggel ugyanis csodálatos illatok ébresztettek fel, és a konyhába szaladva valóságos mennyország tárult elém: a kedvesem vegán, cukormentes amerikai palacsintákat pakolt toronyba. Íme a kaja, amire majdnem harminc évet vártam...