Nagyjából húszéves voltam, amikor egy londoni karácsonyi kirándulás során beleszerettem Nigella főzőműsorába, aminek az lett az eredménye, hogy ha ő volt a tévében, nem voltam halandó elhagyni a szállodaszobát.

Sem a kivilágított kirakatok, sem a musicalek, sem a partik nem nyűgöztek le annyira, mint Nigella csodálatos mesterművei. Imádtam, ahogy már-már perverz élvezettel tunkolja ki az utolsó csepp mártást a tányérból, odavoltam érte, hogy olyan szavakat használ, mint “rich and luscious”, ”smooth and fudgy”, és “gorgeous gleaming”, és szenvedélyesen imádtam érte, hogy minden fogás elkészítése közben megiszik egy üveg bort. Vagy kettőt.

Ilyenkor, karácsony környékén újra eszembe ötlenek a legcsodálatosabb receptek, amelyeket neki köszönhetően tanultam meg elkészíteni, és bár négy éve vegán vagyok, bármelyik klasszikus Nigella-féle fogást lazán kristófosítom. Ez az elképesztően gazdag, bűnös, dekadens élvezetre csábító édesség is az ő kreálmánya eredetileg – ám hogy ne érezd úgy, hogy ha eszel belőle egy szelelet szilveszterig már egy gombostűnyi ételt sem tudsz lenyelni, itt-ott karcsúsítottam rajta egy kicsit.

A "pop cake", azaz buboréktorta története azzal kezdődött, hogy a Cosmo szerkesztőségében Hédi ráakadt ezekre a cuki desszertlabdákra, és átdobta nekem mailben a képeket, mondván: biztosan ki tudok találni egy egészségesebb verziót.

No, nekem több se kellett, kutatásba fogtam, és hamar felfedeztem, hogy a pop cake valójában a kókuszgolyó és a muffin szerelemgyereke: de mi most itt háztartási keksz helyett muffinmorzsákat használunk. El sem tudod képzelni, milyen boldogságot jelentett nekem mindez: azonnal tudtam, hogy az elrontott, tálcában ragadt, vagy egyszerűen csak tegnapi muffinok mostantól kezdve nem kerülnek száműzetésre! Ehelyett elegáns, szépséges, és nem utolsósorban baromi finom bubitortákká avanzsálnak majd.

Emlékszem, mikor kicsi voltam, meggyőződésem volt, hogy a répatorta olyasmi, mint az üveghegy, vagy a négyszögletű kerek erdő: csak a mesékben létezik.

Aztán egy napon egy gimis kirándulásra az osztályfőnököm, Donáth tanárnő hozott egy nagy tepsi sütit, és mikor a kíváncsi tekintetek kereszttüzében kibontotta azt, bejelentette: répatortát hozott nekünk... Nem tudom leírni az osztály kollektív csalódottságát - kilencvenesévekben még mindig erősen tartotta magát az az elképzelés, hogy ha egyszer süti, akkor Dobos torta meg Rigó Jancsi. Ha jól emlékszem, még esélyt sem adtam a számomra oly gyanús fogásnak – elvégre nem vagyok én nyúl, abból a hülye viccből. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, és egyre gyakrabban utazgattam, hamar felfedeztem, hogy a répatorta nem egy zöldségízű izé, hanem történetesen a világ egyik legfinomabb desszertje. És mivel tele van vitaminnal, fehérjével, és rostokkal, baromi egészséges immunrendszererősítő is – reggelire egy szelet lazán felér egy tál müzlivel! És olyan jól illik hozzá a szójatejes latte...