Nagyjából húszéves voltam, amikor egy londoni karácsonyi kirándulás során beleszerettem Nigella főzőműsorába, aminek az lett az eredménye, hogy ha ő volt a tévében, nem voltam halandó elhagyni a szállodaszobát.

Sem a kivilágított kirakatok, sem a musicalek, sem a partik nem nyűgöztek le annyira, mint Nigella csodálatos mesterművei. Imádtam, ahogy már-már perverz élvezettel tunkolja ki az utolsó csepp mártást a tányérból, odavoltam érte, hogy olyan szavakat használ, mint “rich and luscious”, ”smooth and fudgy”, és “gorgeous gleaming”, és szenvedélyesen imádtam érte, hogy minden fogás elkészítése közben megiszik egy üveg bort. Vagy kettőt.

Ilyenkor, karácsony környékén újra eszembe ötlenek a legcsodálatosabb receptek, amelyeket neki köszönhetően tanultam meg elkészíteni, és bár négy éve vegán vagyok, bármelyik klasszikus Nigella-féle fogást lazán kristófosítom. Ez az elképesztően gazdag, bűnös, dekadens élvezetre csábító édesség is az ő kreálmánya eredetileg – ám hogy ne érezd úgy, hogy ha eszel belőle egy szelelet szilveszterig már egy gombostűnyi ételt sem tudsz lenyelni, itt-ott karcsúsítottam rajta egy kicsit.

Abban ugye kiegyezhetünk, hogy a fagyievés nem évszakfüggő program? Ha egyetértesz, jó ha tudod - bár nálunk csak néhány, különleges finomságokat kínáló üzletben juthatsz hozzá - a Chunky Monkey a világ legfinomabb fagyija.

Olyannyira igaz a fenti állítás, hogy a napokban egy barátom lelkesen elmesélte: egy sokkoló Szex és New York jelenet során – Samantha és Richard újra összejönnek – öt perc alatt nyomott be egy teljes dobozzal. Amikor pedig elmondtam neki: én már négy éve nem eszem semmiféle tejterméket, kétségbeesetten förmedt rám: „Hogy voltál képes rá? Hogy hagyhattad magad mögött a Chunky Monkey-t?” Én pedig ráeszméltem: igaza van. A csokis-diós banánfagyi nélkül nem lehet teljes az élet... és a Szex és New York maraton sem. Persze azért nem rohantam a Culinarisba felvásárolni az összeset – helyette elkészítettem a vegán verziót, ami nem csak, hogy tejtermékmentes, de még cukor sem kell bele.

A trüffel az valami varázslatos cucc! Egyrészt azért, mert bármiféle sütikészítési előtanulmány nélkül is tető alá hozható különösebb erőfeszítés nélkül. Másrészt azért, mert ez a világ legjobb ajándéka!

De legfőképpen mégiscsak azért, mert a mélyhűtőben rejtegetve mindig előkaphatod magányos estéiden, az „Egyszer volt hol nem volt” legújabb epizódja mellé, vagy egy romantikus vacsi után, amikor csak úgy lazán odaveted a pasinak: „Megnézem, nincs –e valami kis szimpla édesség a konyhában.” És – igen, ezt még mindig lehet fokozni – legeslegfőképpen azért, mert a készítése közben garantáltan valóra válik egy gyermekkori álmod... de nem lövöm le előre a poént!

A "pop cake", azaz buboréktorta története azzal kezdődött, hogy a Cosmo szerkesztőségében Hédi ráakadt ezekre a cuki desszertlabdákra, és átdobta nekem mailben a képeket, mondván: biztosan ki tudok találni egy egészségesebb verziót.

No, nekem több se kellett, kutatásba fogtam, és hamar felfedeztem, hogy a pop cake valójában a kókuszgolyó és a muffin szerelemgyereke: de mi most itt háztartási keksz helyett muffinmorzsákat használunk. El sem tudod képzelni, milyen boldogságot jelentett nekem mindez: azonnal tudtam, hogy az elrontott, tálcában ragadt, vagy egyszerűen csak tegnapi muffinok mostantól kezdve nem kerülnek száműzetésre! Ehelyett elegáns, szépséges, és nem utolsósorban baromi finom bubitortákká avanzsálnak majd.